Csak pozitívan: Óvatosan a “ne csináld”-okkal!

pozitivan-ovatosan-ne-csinaldNéha olyan jó lenne kívülről látni magunkat! Emlékszem, ez a gondolat akkor ütött szöget a fejemben, amikor egyszer azon kaptam magam, hogy a gyerekeimhez intézett mondataim jóóó nagy része felszólítás. Jobban mondva negatív felszólítás, azaz, hogy mit ne csináljanak. “Ne zörögj a tányérral!“, “Ne szórd szanaszét a legókat!“, “Ne piszkáld a tesódat!“, stb. Ugye nem kell folytatnom, ismerős a helyzet?

Aztán elgondolkodtam rajta, hogy milyen sok helyen olvastam, hallottam már, hogy a vágyainkat, elérni kívánt céljainkat pozitívan kell megfogalmaznunk, mert az elménk csak a kijelentéseket észleli, azt, hogy negatív elöljáróval mondom a mondatot nem jelent semmit. (Csak egy személyes megjegyzés: amikor az akkor kétéves fiam szemölcseit bódításban -altatásszerű állapotban- kellett eltávolítani, az orvos megkért, hogy legyek bent és bátorítsam Bencét. Én fogtam a kezét és a fülébe duruzsoltam, hogy nem lesz semmi baj. Ekkor az orvos rám nézett, és nagyon kedvesen, mosolygósan megkért, ne ezt mondjam, mert ebből csak annyi megy át a gyereknek, hogy “baj“. Inkább pozitívan fogalmazzam meg a mondandómat: “Minden rendben van, biztonságban vagy“).

Tehát leesett a tantusz, hogy ha magamnak, mint felnőttnek is pozitív állításokat kell mondanom, akkor ez mennyire hatványozottan igaz a gyerekek esetében! Arról nem is beszélve, hogy ha azt mondom, hogy “Ne zörögj a tányérral!“, akkor a gyerek -egyébként tök logikusan- elkezdi pörgetni, vagy kormánykeréknek használni, hiszen arra nem terjed ki a felszólítás! (És még szakkönyvekből akarjuk kreatívvá tenni a gyereket. Haha. Hát nem azok veleszületetten?!) Mi meg persze egyre feszültebbek leszünk, mert miért nem képes nyugodtan megvárni amíg kiszedem az ebédet, mikor már háromszor szóltam neki?! Hát igen, csak épp nem azt kértem, hogy nyugodtan várjon, hanem azt, hogy ne zörögjön. Ha nem azt mondom, hogy nyugodtan várjon, akkor miért is várom el tőle, hogy így tegyen?! (Csak halkan jegyzem meg, pont ez a kommunikációs bibi, mármint hogy nem azt mondom ki, amit szeretnék sok-sok problémához vezethet felnőttek, párkapcsolatok esetén is…)

Szóval úgy döntöttem, mielőtt szólok a gyerekekhez megpróbálom felülvizsgálni magam:

1. Kerülöm a negatív felszólításokat. (“Ne csorgasd ki a vizet a kádból!”)

2. Megpróbálom pozitívan megfogalmazni a kéréseimet. (“Próbálj úgy játszani, hogy bent maradjon a víz a kádban!”)

3. Törekszem rá, hogy ha lehetséges felszólítások helyett választási lehetőséget kínáljak fel. (“A kis kannával vagy a halacskákkal akarsz játszani a vízben? De úgy játsszunk, hogy a víz bent maradjon a kádban, jó?”) Ezáltal sokkal inkább úgy érezhetik a gyerekek, hogy van beleszólásuk a saját életük irányításába. És ez így is van. El tudom képzelni, hogy ez a fajta kommunikáció szülő és gyereke között milyen fontos lehet kamaszkorban!

Nem mondom, hogy könnyű ez az egyszerűnek látszó feladat. Főleg, ha fáradt vagyok, vagy ezer dologra kell egyszerre figyelnem, simán belecsúszom a régi, berögzült szokásokba és csak úgy röpködnek a “Ne csináld“-ok. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut, hogy már az félsiker, ha ezt észreveszem magamon, és hogy másnap újra lesz egy nap, amikor újra próbálhatok pozitívan megnyilvánulni.

írta: Hanula Erika
Forrás: csupaszivmagazin.hu